Mi a @#*>t keresek én itt?
Egész úton ez visszhangzott a fejemben, szűnni nem akarva és kíméletlenül. Amit eddig megtagadtam magamtól, tudniillik, a jövőn való gondolkodást, az hirtelen, amint az a jövő jelenné zsugorodott avagy teljesedett, nézőpont kérdése, egyszerre elemi erővel csapott le rám. Majdnem egy évvel ezelőtt, nem egészen 37 éves fejjel úgy döntöttem, elegem van abból, ami körülvesz, kell egy cezúra, kell egy nagy-nagy váltás, akár egy kaland is. Hirtelen ötlettől vezérleve beadtam a jelentkezésem Erasmus ösztöndíjra.
Sokáig jártam egyetemre, talán túl sokáig is, aztán dolgozni kezdtem, majd a munka mellett hiányozni kezdett a tanulás, másoddiplomába kezdtem, elsodort az élet, abbahagytam, vagy inkább felfüggesztettem, néhány év múlva újrakezdtem, vagy inkább folytattam, másutt ugyan, ez se volt egyszerű, de most nem ez a fontos. Tehát 2017 februárja van, tanulok a munka mellett, elkezdődött az új félév, éppen vége a kihívásoknak, minden üres és kilátástalan, el kellene szakadni, gondolom, és ez tűnik a megoldásnak. Francokat ez tűnik, egyszerűen csak van, belekapaszkodom, mint valami messzi jövőbelibe, ami kevéssé valóságos, mint egy álomba vagy ábrándba, aztán ez az álom valósággá válik, szép lassan, sok stáción keresztül, félelmek és bizakodás váltják egymást, majd ezek eredője lesz az elhatározás melletti kitartás, és az ebből fakadó nemgondolkodás, csak menés, menetel, mendegélés előre. És a rengeteg elfojtott szorongás. Elemei erővel törnek rám az autóban, úton Olaszország felé, kivált a már csak (és remélem, mindörökre) jelképesen létező határ után.
Mi a @#*>t keresek én itt?
Hirtelen visszafordíthatatlan lesz mindaz, ami eddig csak messzi, de biztosnak vélt jövő volt, hirtelen élesek lesznek a körvonalak, és olyan erővel élem meg a világba vetettséget, céltalanságot és elveszettséget, hogy végre sírni tudok. Legalábbis a könnyeim folynak. Csípik is az arcom, így emlékeztetnek rá, hogy amellett, hogy ez a könnyezés megkönnyebbülést hoz (milyen szép, nem?), ez az egész nagyon is csíp, nagyon is valóságos. Ha valamitől mindig is féltem, az a változás, még inkább az egyedüllét. Hosszú út vitt odáig, hogy ebbe egyáltalán bele merjek vágni, és még így is elemi erővel rúg hasba a valóra válással, a jelen-séggel való szembesülés. Legyünk őszinték: a harmincnyolcat töltöm be Erasmusos diákként, megszakítva egy tulajdonképp felépített életet, még ha a családot a szüleim és a testvérem jelentik is, fél évet töltök húszévesek közt, és ez, még ha a családot tulajdonképp a szüleim és a testvéreim jelentik is, mégis olyasmi, amiből messze kinőttem, aminek ráadásul talán sohasem voltam része. A barátokkal kocsmai beszélgetések mindig is inkább az én világomat jelentették, mint a sokidegenes házibulik, és bár alapvetően szociális lény vagyok és könnyen teremtek kapcsolatokat, a mély barátságok adták mindig is a biztonságot, a felszínes kapcsolatok, ha csak azok voltak épp, leginkább a magány mélységeit árnyalták, semmint magaslatokat adtak volna, vagy legalább zsombékokat a lápon való átkeléshez. Ha ez utóbbit mégis, akkor könnyebb volt a mocsárba billenni róluk, mint átszökdelni azon a segítségükkel.
És most ez vár rám. Tele voltam romantikus álmokkal, hogyan libbenek majd könnyed léptek szárnyán Siena bájos utcácskáin, hogyan ragyogom majd tele a világot a szabadságtól megigazult, átszellemült és letörölhetetlen mosolyommal, hogyan leszek majd könnyed, akinek nem számít a kor, hogyan érzem majd magam huszonpárnak vagy inkább kortalannak, hogyan élem meg minden ízében ezt az ízes, színes, átható toszkán kalandot, és most, hogy közeledünk, sehol sincsenek a könnyed léptek, ólomsúly van rajtam, ahol nincs, ott a céltalanság és értelmetlenség érzete burkol a láthatatlanság darócköpönyegébe, és nemhogy be nem ragyogom a középkori utcácskákat, melyeket még sose láttam, hanem szürkén próbálok semminek tűnni rajtuk, vagy lyukat üt a képzelt bazaltkövekbe ez a rajtam ülő mázsás nehezék, és a láthatatlan, szürke testemmel együtt merülök alá Dante poklának legmélyebb bugyrába, lehet, hogy egyből, azonnal oda, ahol aztán néma sikollyal olvadok el és leszek semmivé valami megérdemelt tűzben, amely felemészt.
Mi a @#*>t keresek én itt?
